Jürgen Klopp: Talán álmodom!
Jürgen Klopp a The Players Tribuenön osztott meg egy hosszabb írást a FIFA Best év edzője díj után. Ennek teljes fordítása következik:
Egy kissé ciki történettel kell kezdenem. Azért mert néha félek tőle, hogy a külvilág a focistákat és edzőket úgy látja, mint az Isteneket vagy hasonlókat.
Mint keresztény, hiszek Istenben, és biztosíthatok mindenkit, hogy semmi köze a focihoz. Az igazság az, hogy folyamatosan hibázunk. Amikor fiatal edző voltam, én például rengeteget.
Az egyik ilyen történtet:
Vissza kell utaznunk 2011-be. A Borssia Dortmunddal a Bayer München ellen játszottunk. Óriási meccs volt a bajnokságban. Valami 20 éve nem nyertünk Münchenben. Nagyon sok inspirációt szereztem a filmekből, szóval amikor motiválnom kellett a srácokat mindig a Rockyra gondoltam. Véleményem szerint a Rocky 1, 2, 3 és 4-et minden általános iskolában le kéne vetíteni. Úgy tanítani, mint az abc-t. Ha megnézzed ezeket a filmeket és nem akarsz feljutni a csúcsra, akkor valami gond van veled.
Szóval, a Bayern meccs előtti este, összegyűjtöttem a játékosaimat a hotelben egy csapatmegbeszélésre. A srácok mind helyet foglaltak, minden fény kialudt. Elmondtam nekik az igazságot: „Amikor a Dortmund legutóbb nyert Münchenben legtöbben még pelust hordtatok.”
Aztán elkezdtem pár jelenetet lejátszani a Rocky 4-ből a tévén. Az egyik az Ivan Dragos, véleményem szerint klasszikus momentum volt.
Drago a futópadon, és rákötötték a nagy számítógép monitorokat, a tudósok tanulmányozták. Emlékeztek rá? Azt mondtam a srácoknak: „Látjátok? A Bayern München Ivan Drago. A lehető legjobb! A legjobb technológia! A legjobb gépek! Megállíthatatlan!”
Aztán Rocky Szibériában edzett a kis faházában. Fenyőfákat vágott ki, a fatörzseket vitte a hóban és felfutott a hegycsúcsra.
Azt mondtam a srácoknak: „Látjátok? Ezek vagyunk mi. Mi vagyunk Rocky. Igen, kisebb de szenvedélyesek. Megvan bennünk a bajnok szíve! Meg tudjuk csinálni a lehetetlent!!!”
Mondtam tovább és tovább, egy ponton ránéztem a srácokra, hogy mi a reakciójuk. Azt vártam volna el, hogy felállnak a székükből és készen állnak felrohanni egy hegycsúcsra Szibériában vagy valami örültségre.
De mindenki csak ült a helyén és érdektelenül nézett maga elé.
Teljesen érthetetlen.
Úgy néztek rám, mint Miről beszél ez az örült?
Aztán rájöttem, várjunk, mikor is adták ki a Rocky 4-et, 1980 valamikor? Mikor születtek a srácok?
Végül megszólaltam: „Várjunk srácok. Tegye fel a kezét aki tudja kicsoda Rocky Balboa?”
Csak ketten jelentkeztek, Sebastian Kehl és Patrick Owomoyela.
Mindenki más: Sajnálom fönök, nem.
Az egész beszédem kuka! A szezon legfontosabb meccse, talán a játékosaim élete meccse, és az edző szovjet technológiáról és Szibériáról papol 10 perce! Hahahaha! El tudjátok képzelni ezt?
Elölről kellett kezdenem az egészet.
Látjátok ez egy igazi történet. Ez megtörtént. Mi is emberek vagyunk, néha beégünk. Ez ilyen. Van hogy azt hisszük a football történelem legjobb beszédjét mondjuk, de igazából csak teljesen nonszensz dolgokról hablatyolunk. Viszont másnap felkelünk és újra megpróbáljuk.
Tudjátok mi a legkülönösebb a sztoriban?
Nem emlékszem rá, hogy nyertünk avagy kikaptunk azon a meccsen. Egészen biztos vagyok benne, hogy 2011-ben volt ez a beszéd a 3:1-es győzelmük előtt, ami szebbé tenné a történetet! De nem vagyok 100%-ig biztos benne.
Ezt sose értik meg az emberek a fociról.
Az eredményeket elfelejted, összekevered.
De a srácokat, az időt és ezeket a történeteket … sosem fogom elfelejteni.
Megtisztelő, hogy tegnap este megnyertem a FIFA év edzője díjat, de igazából nem szeretek kint állni a pódiumon egyedül a trófeával. Minden amit elértem, azok miatt volt akik körül vesznek. Nem csak a játékosok de a családom, a fiaim és mindenki aki mellettem volt akkor is amikor egy nagyon, nagyon átlagos fickó voltam.
Őszintén, amikor 20 voltam és valaki a jövőből azt mondja, hogy ez lesz az életem, nem hittem volna neki. Még ha személyesen Michael J. Fox repül hozzám a légdeszkáján és mondja el, akkor is letehetetlennek gondolnám.
Amikor 20 éves voltam, egy pillanat öröké megváltoztatta az életem. Már nem egy srác voltam többé, hanem apává kellett válnom. Nem volt tökéletes az időzítés, legyünk őszinték. Amatőr focista voltam és az egyetemre mentem aznap. Ahhoz, hogy kifizethessem az iskolát egy raktárban kellett dolgoznom, ahol a filmeket tárolták a moziknak. Most nem DVD-ékről beszélünk. Ez a 80-as évek vége, amikor még minden filmtekercsen volt. A teherautó megérkezett reggel 6-kor felvenni az új filmeket és megpakoltuk a hatalmas fém kalodákkal. Nagyon nehezek voltak. Imádkoztál, hogy ne mutassanak be olyan filmeket mint a Ben-Hur, mert elég rossz napod lett volna.
5 órát aludtam minden este, reggel a raktárba mentem, aztán az órákra. Este edzettem, aztán hazaértem és próbáltam időt tölteni a fiammal. Nehéz időszak volt, de megtanított az igazi életre.
Elég komoly személyiséggé váltam már fiatalon.
A barátok hívtak kocsmázni és minden porcikám azt akarta mondani: „igen! Igen! Menni akarok!” De természetesen, nem mehettem, mert nem csak magamért éltem már. A babákat nem érdekli, hogy fáradt vagy és délig akarsz aludni.
Amikor egy kicsi jövőjéért aggódsz, aki miattad született meg, az az igazi világ. Ez az igazi nehézség. Ami a foci pályán történik az össze se hasonlítható ezzel.
Néha megkérdezik tőlem miért mosolygok. Még akkor is amikor kikapunk. Mert amikor megszületett a fiam, rájöttem, hogy a foci nem élet vagy halál kérdése. Nem életeket mentünk. A foci nem valami olyan, ami gyűlöletet szít. A focinak inspirációnak, örömnek kéne lennie, különösen a gyerekek számára.
Láttam, hogy egy kerek labda mit tud tenni a játékosok életével. A személyes fejlődése Mo Salahnak, Sadio Manénak, Roberto Firminonak és a többi srácnak, hihetetlen. Nem is hasonlítható össze azokkal a nehézségekkel, amikkel nekem fiatalként Németországban szembe kellett néznem. Annyi alkalmuk lett volna könnyedén feladni, de ők nem voltak hajlandóak rá.
Nem Istenek. Egyszerűen csak soha sem adták fel az álmaikat.
Szerintem a labdarúgás 98%-ban arról szól, hogyan kezeled a kudarcokat, hogy mindig képes legyél mosolyogni és megtalálni a játék szépségét a következő nap is.
A legeleje óta a hibákból tanulok. Sose fogom elfelejteni az elsőt. 2001-ben átvettem a Mainz irányítását, ahol játékos voltam 10 évig. A probléma az volt, hogy a srácok a barátaim voltak. Én voltam a főnökük, de még mindig „Kloppo”-nak hívtak.
Amikor ki kellett hirdetnem az első meccs keretét, azt gondoltam jó ötlet lesz, ha mindenkinek személyesen mondom meg.
Nos, ez egy elég rossz ötlet volt, mert dupla ágyasak voltak a hotel szobák.
Szóval képzelhetitek. Bementem az első szobába, leültettem a két játékost az ágyaikra, aztán odafordultam az elsőhöz: „Kezdesz holnap.”
Aztán odafordultam a másikhoz és azt mondtam: „Sajnos, nem leszel kezdő holnap.”
Rájöttem mennyire hülye ötlet volt, amikor a második játékos a szemembe nézet és azt kérdezte: „de.. Kloppo… miért?”
A legtöbbször erre nincs válasz. Az igazi oka, hogy csak 11 játékos kezdhet.
Sajnos ezt még 8 alkalommal meg kellett tennem, 18 játékos 9 dupla szobában. Két srác ül az ágyon. „Te kezdesz, Te nem.”
Minden alkalommal, „de… Kloppo …. miért?”
Hahahah! Kínos volt!
Ez volt az első a sok szar közül amibe bele léptem edzőként. Mit lehet tenni? Fogsz egy zsepit, feltakarítasz és próbálsz tanulni belőle.
Ha még mindig nem hisztek nekem, akkor gondoljatok erre: a legnagyobb edzői győzelmem egy katasztrófa miatt volt lehetséges.
A Barcelona elleni 3:0-ás Bajnokok Ligája vereség a szezon legrosszabb eredménye volt. Amikor a visszavágóra készültünk, a csapatbeszédem elég egyenes volt. Ezúttal nem volt Rocky. Legtöbbször taktikáról beszéltem, de elmondtam nekik az igazságot is. „A világ két legjobb támadója nélkül kell játszanunk. Az egész világ azt mondja, hogy nem lehetséges. Legyünk őszinték, talán tényleg lehetetlen. De, mert rólatok van szó, mert Ti vagyok, van esélyünk.”
Tényleg hittem benne. Nem a foci tudásuk miatt. Ez arról szólt, hogy milyen emberek és min kellett az életben keresztül menniük.
Az egyetlen dolog amit hozzá tettem: „Ha elbukunk, akkor azt tegyük meg a lehető legszebben.”
Természetesen könnyű volt nekem kimondani azokat a szavakat. Én csak az a csávó vagyok aki az oldal vonal mellett kiabál. Sokkal nehezebb volt a játékosoknak megtenni. De a srácok miatt és az Anfielden lévő 54 ezer szurkoló miatt, megcsináltuk a lehetetlent.
A legszebb dolog a fociban, hogy egyedül semmit se tudsz megcsinálni. Semmit, higgyetek nekem.
Sajnos, a Bajnokok Ligája történelmének legszebb jelenetét … igazából nem láttam. Talán ez egy jó metafora az edző életére, nem tudom. Teljesen kimaradt Trent Alexander-Arnold zseniális pillanata.
Láttam, hogy a labda kimegy szögletre.
Láttam, hogy Trent odamegy elvégezni. Láttam, hogy Shaqiri követi.
Aztán elfordultam, mert épp cserére készültünk. Az asszisztensemhez beszéltem, és… tudjátok, mindig libabőrös leszek, ha rágondolok … meghallottam a szurkolókat.
Visszafordultam és a labda épp repült a kapuba.
Visszafordultam a kispadra és ránézetem Ben Woodburnre, aki azt mondta „Mi történt itt?”
Én: „Fogalmam sincs!”
Az Anfield egyszerűen megőrült. Alig hallottam az asszisztensemet, aki ordítva kérdezte: „Szóval… még mindig cserélni akarunk?”
Hahahaha! Sose fogom elfelejteni. Ez mindig velem lesz.
El tudjátok képzelni? 18 év edzősködés, több millió órát néztem a meccseket és lemaradtam a legszemtelenebb dologról, ami egy foci pályán megtörtéhetett. Az az este óta valószínűleg több mint 500 000 alkalommal láttam Divock gólját. De személyesen már csak azt láttam, hogy a labda a hálóban.
Amikor a meccs után a kis irodámba mentem, egy korty sört se ittam. Nem kellett. Ott ültem csendben egy üveg vízzel és csak mosolyogtam. Nem tudom azt az érzést leírni. Amikor hazaértem, a családom és a barátaim ott voltak buli hangulatban. Érzelmileg annyira fáradt voltam, hogy felmentem egyedül az ágyamba. A testem és a gondolataim teljesen üresek voltak.
Életem legjobb alvása volt.
A legjobb pillanat az volt, amikor felkeltem másnap és rájöttem, hogy „még mindig igaz. Tényleg megtörtént.”
Számomra a focinál csak a mozi inspirálóbb. Felkelsz reggel és a varázslat igaz volt. Legyőzted Dragot. Tényleg megtörtént.
Június óta ezen gondolkozom, amikor a Bajnokok Ligája parádé volt Liverpool utcáin. Nem tudom annak a napnak az érzelmeit leírni. Ott voltunk a busz tetején és minden egyes alkalommal amikor azt gondoltuk, hogy vége (nem lehet több ember már Liverpoolban) befordultunk egy sarkon és a parádé folytatódott. Hihetetlen! Ha az összes izgalmat, érzelmet és imádatot ami a levegőben volt összegyüjthetnéd, akkor a világ egy jobb hely lenne.
Nem tudtom annak a napnak az érzelmeit elfelejteni. A labdarúgás megadott nekem mindent az életben, de szeretnék többet visszaadni belőle a világnak. Könnyű nekem mondani, de hogyan érjük el a különbséget?
Common Goal
Az elmúlt években nagyon megindított, hogy Juan Mata, Mats Hummels, Megan Rapinoe és rengeteg focista csatlakozott Common Goalhoz. Ha nem ismered a munkájukat akkor elmondom, hihetetlen. Több mint 120 játékos ajánlotta fel keresetének az 1%-át. Olyan országban támogatnak foci programokat, mint Dél-Afrika, Zimbabwe, Cambodia, India, Kolumbia, UK, Németország és még sok ország.
Nem csak a világ leggazdagabb játékosai. Az egész női kanadai válogatott kezdője csatlakozott az ügyhöz. Focisták Japánból, Ausztráliából, Skóciából, Kenyából, Portugáliából, Angliából, Ghánából… Hogy nem inspirálhat? Erről szól a foci.
Részese akarok lenni. Szóval felajánlottam a fizetésem 1%-át a Common Goalnak, remélem még sokan csatlakoznak hozzám.
Legyünk őszinték. Nagyon szerencsések vagyunk. A mi felelősségünk, hogy valamit visszaadjunk a gyerekeknek, akinek csak egy esély kell.
Nem szabadna elfelejteni, hogy voltak igazi problémáink. Az a buborék, amiben most élünk nem az igazi élet. Sajnálom, ami a foci pályán történik, az nem igazi probléma. Sokkal nagyobb céljának kellene lennie a focinak, mint bevétel és trófeák, nem?
Csak gondoljunk bele, mit érhetünk el, ha összefogunk és fizetéseink 1%-át összedobjuk. Talán naiv vagyok, talán egy örült idős álmodozó.
De kinek szól ez a játék?
Mindannyian tudjuk, ez a játék az álmodozóéké.