Testvérem, van pár jó sztorim – Marcelo: egy döntő vallomásai
Nem tudtam lélegezni. Próbáltam nem pánikolni. Az öltözőben voltam a 2018-as Bajnokok Ligája döntője előtt a Liverpool ellen.
Úgy éreztem valami ráült a mellkasomra. Ez a hatalmas nyomás. Ismered ezt az érzést? Nem az idegességről beszelek. Az teljesen normális a fociban. Ez most valami más volt.
Mondom tesó, úgy éreztem megfulladok.
Minden a döntő előtti este kezdődött. Nem tudtam enni. Nem tudtam aludni. Csak a meccsre tudtam gondolni. Különben vicces, mert a feleségem Clarice leszoktatott a koromrágásról még évekkel ezelőtt, de reggel úgy ébredtem, hogy az összes kormom tövig volt rágva.
Egy kis idegesség teljesen normális a focistáknál. Nem érdekel, hogy ki vagy, de ha nem vagy egy kicsit idegbeteg egy döntő előtt, akkor nem is vagy igazi játékos. Nem fontos ki vagy. Csak próbálod nem összeszarni a gatyádat. Ez az igazság testvérem!
Számomra a Liverpool elleni nyomás volt a legintenzívebb. Mások talán ezt furcsának találhatják. Már nyertünk kettőt zsinórban. Rajtunk kívül mindenki a Liverpoolt akarta győztesként látni. Akkor mi a probléma?
Nos, ha esélyed van történelmet írni, az ilyen erővel fog rád telepedni. De valamiért én tényleg éreztem ezt a súlyt. Soha nem voltam ennyire ideges, és nem tudtam hogy mi történik velem. Gondoltam rá, hogy beszélek az orvosommal, de attól féltem, hogy majd ezért nem enged játszani.
De nekem játszanom kellett.
Valamit bizonyítanom kellett magamnak.
Nehany nappal a döntő előtt, egy volt Real Madrid játékos mondott valamit a tevében, ami megragadt a fejemben. Arról kérdezték, hogy mit gondol mi lesz a döntőben. Azt válaszolta: ” Azt hiszem az lesz a legjobb, ha Marcelo vesz egy Mohamed Salah posztert, kirakja a falra és minden este imádkozik hozzà.”
12 év és 3 Bajnokok Ligája trófea után így megalázott a tevében elő adásban. Ennek a megjegyzésnek el kellett volna süllyesztenie engem, de csak motivált.
Történelmet akartam írni. Azt akartam, hogy a brazil kisgyerekek úgy nézzenek fel rám, mint annak idején Roberto Carlosra. Azt akartam, hogy olyan hajat növesszenek maguknak, mint az enyém, érted?
Szóval ott ülök az öltözőben, alig kapok levegőt, és azt gondoltam: Hány gyerek van a világon, aki focizik? Mennyinek az alma, hogy a BL döntőben játszhasson? Millió, millió, millió. Szóval nyugodj le, és kösd be a cipődet tesó.
Tudtam, ha kijutok a pályára, akkor minden rendben lesz. Velem semmi rossz nem tud történni ott. Felnőhetsz borzasztó körülmények között egy rossz családban, de ha rúghatod a labdát, akkor minden gondolatod elszáll. Minden csendes lesz és bekes.
Mikor végre a pályán voltam, még mindig nehezen kaptam levegőt. Úgy voltam vele: Ha itt kell ma este meghalnom, hát b***a meg, legyen.
Ez talán örültségnek hangozhat néhány embernek, de meg kell értened, hogy mit jelent nekem ez a pillanat. Gyerekkoromban… a Real Madrid? A Bajnokok Ligája? Ez lósz*r. Egy tündérmese. Nem volt valóságos. Zidane, Beckham, Roberto Carlos pont annyira voltak valódiak, mint a Batman. Nem találkozhatsz velük igazából, nem rázhatsz velük kezet, érted mire gondolok?
Ezek a fickók a levegőben jártak. A fű felett lebegtek.
És semmi sem változott. A gyerekeknek ez még mindig ilyen.
Ez egy igaz történet: Van egy srác, aki a kertemben dolgozik Madridban. Az egy nap átjött hozzám Roberto Carlos lógni.
Megjött a srác. Meglátott minket és megfagyott. Mint egy szobor.
Mondom neki: „Ez itt Roberto Carlos”
A srác csak bámulta… majd azt mondta: „Nem, az nem lehet!”
Mire Roberto: „De tényleg én vagyok”
Ember, a csávónak meg kellett érintenie Robertot, hogy elhiggye, hogy tényleg ö az.
Majd végre elhitte: „Ez tényleg te vagy”
Ezt jeleni nekünk. Ez valami más.
De most komolyan. Amikor néhány éve az első BL meccsemet játszottam a Real Madriddal és hallottam az indulót azt mondtam magamnak: „Hú tesó, ez most pont olyan, mint a videojáték. A kamera épp közelről vesz, úgyhogy nem röhöghetem el magam.”
Ez volt a valóság a számomra, érted?
Figyelj, néhány éve, amikor hazalátogattam Brazíliába, elvittem magammal az egyik labdát a döntőből a haverom amatőr meccsere. Mindenki boldogan elvolt vele, aztán megmondtam nekik, hogy ez az a labda.
Mindenki megdermedt.
Úgy néztek a labdára, mintha a Hold egy darabja lenne.
Majd azt mondtak: „Lo****t!”
Ezek a felnőtt férfiak olyanok voltak, mint a gyerekek, nem hittek el, hogy igazat mondok. Hozzá sem akartak érni többe. Nekik ez a szent labda volt.
Érted már? A kis Marcelinhonak Rióból esélye van háromszor egymás után megnyernie a Bajnokok Ligáját? Ez nem volt más, mint nyomás, nyomás és nyomás. A csontjaimban is éreztem. Nem félek elmondani az igazat testverem.
Amikor kimentünk bemelegíteni a Liverpool ellen, még mindig nem tudtam megnyugtatni magamat. De amikor eljött a kezdés ideje és láttam a labdát a kőrben a fények alatt minden megváltozott.
Láttam a szent labdát. A Hold egy darabját.
Elmúlt a nyomás. Végre béke volt.
Semmi más nem létezett, mint a labda.
Nem tudok sokat mondani a döntőről. Csak két dologra emlékszem élénken.
Mar csak 20 perc volt hatra 2-1-re vezettünk és eszembe jutott: „Salah poszter, mi? Köszi tesó a motivációt.”
Aztán 3-1 lett és már csak 10 perc volt hátra, amikor beütött, hogy tényleg mi leszünk a bajnokok.
Kiment a labda, bedobás következett és volt egy pillanat, amikor…
Testverem ez így igaz: elkezdtem sírni a pályán. Ilyen még soha sem történt velem.
Meccsek után. Igen.
Egy trófeát magasba emelve. Igen.
De a meccsek alatt még sosem volt ilyen.
De ez csak kb 10 másodpercig tartott. Aztán meglett a bedobás és azt gondoltam, hogy:” A francba ember rúgnom kell meg egy gólt.”
Visszatértem a valóságba, és folytattam a játékot, mint egy kisgyerek.
Atlétaként a mi felelősségünk, hogy példaképek legyünk. De nem szuperhősök vagyunk. Ezert is mesélem el, hogy mi történt velem. Ez a valóság. Mi is emberek vagyunk. Ugyanúgy vérzünk és idegeskedünk, mint mindenki más.
Négy Bajnokok Ligája trófea 5 év alatt, és minden egyes döntő brutális volt. Látod hogy mosolygunk és fotózkodunk, de nem látod hogy mi zajlott le a háttérben.
Ha én ezekre a győzelmekre gondolok egy szép film játszódik a fejembe. Kivéve, hogy ez a film visszafele forog nálam. A végétől az elejéig.
2017-ben a Juventus elleni döntő filmje ilyen: A srácok ülnek az asztalnál a meccs előtti ebéden – Danilo, Casemiro, Cristiano és én. Totál csend van. Senki nem szólt egy szót sem. Mindenki csak bámulja az ételt. Hallatszott, ahogy korgott a gyomrunk, érted? De senki nem szólt. Nagyon feszült volt a hangulat.
Végre Cristiano megszólalt: „Kérdés, srácok”
Mi: „Igen tesó”
Cristiano: ” Csak nekem forog a gyomrom vagy nektek is?”
Mind egyszerre kezdtük el mondani: „Nekem is! Nekem is!”
Senki sem akarta elismerni, hogy így van, de ha ez a srác elismeri, akkor mi is elismerhetjük. Cristiano olyan hűvös mint a jég. Egy gép. De még neki is tele van a gatyája ilyenkor.
Megtörte a feszültséget. Ez csak neki sikerülhetett.
Szóltunk a pincérnek:” Testvérem hozz egy kis bubis vizet, valamivel le kell öblítenünk az ebédet!”
Ezután már csak nevettünk végig.
Amikor felálltunk, hogy elinduljunk a stadionba Cristiano elmondta, hogy mi lesz a meccsen. „Az eleje nagyon pörgős lesz, de a második félidőben szépen nyugodtan megnyerjük a mérkőzést.”
Sosem felejtem ezt majd el. Megjósolta, hogy mi lesz a mérkőzésen.
Megvan az arca, ahogy mondja. Ez örökre bevésődött.
Ezek annyira gyönyörű emlékek. Ezeket fogom majd mesélni az unokáimnak.
És őszintén 30 év múlva, ha azt mondom, hogy együtt játszottam Cristianoval és Messivel majd azt fogjak mondani, „Nagyapa, azt mondod, hogy ezek a játékosok 50 gólt rúgtak egy szezonba? Hazudsz. Már szenilis vagy. Gyorsan vigyük el a doktorhoz!”
A 2016-os Atletico elleni döntő filmje meg ilyen: épp Griezmant üldözöm a szelén és kimegy a labda. Erre hallom, hogy egy vékonyka hang kiabál.
Sok esetben semmit sem hallasz egy meccs alatt. Nem látod a szurkolókat. Semmi másra nem gondolsz, mint a dolgodra. Ez miatt nem vagy ideges. Ez felszabadít. De Milánóban a pálya szélénél ültek a játékosok családjai.
Hirtelen hallom, ahogy valaki kiabál.
„Hajrá, apa! Hajráá!”
A fiam volt, Enzo.
Abban a pillanatban, épp begörcsöltem, de hallottam a hangját és ez hatalmas erőt adott. Amikor a büntetőkhöz értünk, tisztán előttem van a pillanat: Lucas Vasquez felveszi a labdát és elkezdi pörgetni az ujján, ahogy a tizenegyes ponthoz sétál. Mintha gyerekek lennénk a játszótéren. Itt ez a csendes gyerek, aki varázsol a labdával. Emlékszem arra gondoltam: ” A kis görény! Ha nem rúgja be és veszítünk, megverjük!”
Aztán látom, hogy a legnagyobb nyugalommal belövi.
Latom magunkat hogy szorosan öleljük egymást és várjuk, hogy az Atletico is elvégezze a tizenegyeset. Casemiro térden, imádkozik. Pepe sír, mint egy kisgyerek.
Aztán azt mondom Cristianonak: „Juanfran ki fogja hagyni és akkor te megnyered nekünk.”
Latom, ahogy Juanfran kihagyja és Cristiano megnyeri nekünk.
Aztán látom, ahogy 20 km/órával sprintelek oda, ahol a családom ül és megölelem őket.
Tiszta bolondnak látszom a boldogságtól.
A 2014-es szintén az Atletico ellen meg így néz ki: Ülök a padon. Tiszta ideg vagyok, hogy nem vagyok a kezdőben. Csak ismételgetem azt az egy mondatot, amit a nagyapám mondott mindig. Hatalmas arc volt, és világhírű a mondásairól. Mielőtt focizni ment volna mindig azt mondta a barátainak: „Mindenemet otthagyom ma a pályán. A hajamat, a szakállamat és a bajszomat is.”
A második félidőben magamtól kezdek el melegíteni. És csak ismételgetem: ” Ha pályára lépek mindenemet odateszem. A hajamat. A szakállamat. A bajszomat.”
Végre szól az edző, hogy melegítsek. De már rég bemelegítettem. Dől a gőz a fülemből. Füstölök tesó!
A mai napig sem tudom, hogy jól játszottam-e vagy rosszul. Csak azt tudom, hogy mindent éreztem ott a pályán. A haragomat, az akarásomat, még a kávét is, amit a meccs előtt ittam.
Tudom, hogy mindenki csak egy pillanatra emlékszik ebből a mérkőzésből: 92:48
A fejes.
Sergio Ramos.
A vezérünk.
Halottak voltunk és legyőzöttek. Sergio visszahozott minket az életbe.
De nem az én filmemben.
Az én filmem ott játszódik miután győztünk, az öltözőben. Az egyik segítőnkkel, Manolinnel beszélgettem egy órát. Azt mondta: Marcelo 90 percen keresztül az alagútban voltunk és láttuk az Atletico segítőit. Már hozták a Campeones! feliratú pólókat és a pezsgőt.
Nevetett és örömében hullottak a könnyei.
Mondom neki: „Na most már boldogan halhatok meg!”
Ez az, amit én sohasem fogok elfelejteni.
A trófeák a vitrinbe kerülnek, az emlékek meg a szívünkbe.
Négy BL trófea őt év alatt. Ti nem látjátok a küzdelmeinket, csak az eredményt.
A Real Madridnál nincs olyan, hogy: „A, majd holnap”
Nem tesó. Ma.
A múlt idény egy kudarc volt. Tudjuk. Nem nyertünk semmit. Nulla. Borzasztó élmény volt. De nem adom fel, mert ez csak újból étvágyat adott nekünk. Újra olyan szenvedélyt érzek, mint gyerekként.
Tudod, amikor 18 evés koromban felültem a Spanyolországba tartó gépre még nem tudtam, hogy tényleg kapok-e szerződést. Azt hittem, hogy a Real Madridnál csak meg akarnak nézni, hogy miket tudok. A jövendőbeli feleségemmel jöttem, a nagyapámmal és a legjobb barátommal. Csak négyen és egy GPS. Csak ennyink volt. Az egyetlen ember, aki tudta, hogy hova mentem Brazíliában, az az apám volt.
Nem akartuk hogy reménykedjenek.
A Madrid egy tündérmese, emlékszel?
Nem úgy szállsz fel a repülőre, hogy: „Megyek játszani a Real Madridhoz. Viszlát később!”
Ez lósz*r, tesó! Álmodsz!
Emlékszem üldögéltem a Real Madrid irodaiban a próbajáték után és az egyik edző odajött, hogy: „El kell menned és venned egy öltönyt és nyakkendőt holnapra.”
Erre én – esküszöm így volt – egy öltönyt és nyakkendőt? Minek?
„Hogyhogy minek? Hat a bemutatásodra a Bernabeuban holnap, fiam.”
Haaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa.
Amikor elém tették a szerződést egyből aláírtam.
Puff. Marcelo Vieira da Silva Júnior.
A saját véremmel is aláírtam volna.
Emlékszem egy 5 éves szerződés volt. Az én célom meg az, hogy 10 évet legyek majd itt.
13 éve játszom a klubnál. A kis Marcelinho Rióból még mindig itt van.
Sajnálom azokat, akik kételkednek bennem, de nem megyek innen sehova. Nekem a leghosszabb ideje a Real Madridnál játszó légiós több, mint egy kitüntetés. Ez egy tündérmese. Egy lehetetlenség. Ez őrület.
Remélem, miután elolvastad ezt megérted, hogy mit jelent nekem ez.
Meg kell értened, hogy honnan jöttem, testvérem.
Az utolsó film pörög a fejemben: 8 éves vagyok és elfogyott a pénzünk. A családomnak nem telik üzemanyagra, hogy minden nap edzésre vigyenek. A nagyapám ekkor hoz egy áldozatot, ami végül megváltoztatja az életemet. Eladja az öreg Volkswagen Variantját és a pénzből buszjegyet vesz. Minden nap buszon visz edzeni.
Minden nap a tömött 410-en, egymás mellett, keresztül Rión.
Minden nap elmondja bárhogy is játszottam: „Te vagy a legjobb. Te vagy Marcelinho! Egy nap majd a válogatottban is játszol. Egy nap majd látlak a Maracanãban is játszani.
Ez a kép 25 évvel később is kristálytisztán megvan a fejemben. Meg a busz szagát is érzem.
A nagyapám az egész életet odaadta az álmomért. A barátai mindig ugratták, hogy milyen csóró, amire mindig a híres beszólásaival válaszolt. Kifordította a zsebeit, és azt mondta: „Hát a pokolba is, nincs egy vasam sem, de kib****ul jól érzem magam!”
Hitt bennem. Partnerek voltunk.
Ezert omlottam össze a Liverpool ellen.
Elöntöttek az emlékek.
Ment a film a fejemben.
Nézd, fogalmam sincs, hogy még mennyi időm van a Madriddal. De megígérem neked, hogy mindent beleadok majd.
Ahogy a nagyapám mondta: A szakállamat a hajamat és a bajszomat is.
Annyi minden van a kulisszák mögött, amiről az emberek nem tudnak. Meg akarom osztani ezeket a történeteket, hogy megértsék mivel kell megküzdenünk, miken nevetünk és milyen messziről indultunk. Még rengeteg sztorit kell elmondanom, tesó. Csak győzd kivárni.
Végül van még egy üzenetem azoknak, akik kételkedtek bennünk.
A Real Madrid visszatér majd.
Ebből csinálj posztert.
Ragaszd ki a faladra.
Imádkozz hozzá minden nap.
Vissza fogunk térni.