Közmondás feladat: 5-ből 3-an a rossz szóra emlékeznek, te melyik csoportba tartozol?
Ez a közmondás látszólag a legegyszerűbbek közé tartozik – mondják azóta, amióta az ember türelemre próbálja biztatni a másikat. Mégis, ha hiányosan elénk teszik, meglepően sokan választják a szomszéd közmondás kulcsszavát. Nem véletlenül: a magyarban több olyan szólásunk is van, ami a „sok” szóval indít, és a mennyiség erejéről szól – könnyen összecsúsznak.
Ami viszont ritkábban kerül szóba: ez a mondás nem igazán népi találmány. Közel kétezer éve egy római költő fogalmazta meg pontosan ugyanezt a gondolatot – és az az eredeti sor ma is szó szerint megtalálható az egyik leghíresebb latin műben. Ha ezt tudod, azonnal kiesik a tévesztési lehetőség.
Nagyon sok fajta kvízünk, vagy épp feladatunk van, amivel karbantarthatod az agytekervényeidet, csak nézz körül nálunk és további érdekes napi feladatokat találhatsz!
Sok _____ követ váj.
Share your Results:
MEGOLDÁS ÉS MAGYARÁZAT
A helyes válasz: csepp. A teljes közmondás: „Sok csepp követ váj.”
Hogyan áll össze a mondat?
A logika egyszerű, de érdemes kimondani: nem a csapás ereje, hanem a folyamatosság számít. Egy vízcsepp önmagában nem karcolja meg a követ. De ugyanaz a csepp, ugyanarra a pontra esve, nap mint nap, évtizedeken át – barlangokat fúr, kanyonokat mélyít. A közmondás ezt a megfigyelést sűríti egyetlen mondatba.
Ahol a legtöbben eltévesztik
A legnépszerűbb hibás válasz szinte biztosan a lúd – a „Sok lúd disznót győz” hatása. Mindkét mondás a „sok” szóval kezdődik, és mindkettő arról szól, hogy a mennyiség képes legyőzni valami nagyobbat. Aki gyorsan dönt, az agyába az első ismerős minta ugrik be. A különbség az, hogy a lúd-szólás a túlerőről szól, a csepp-mondás viszont a kitartásról és az időről – egészen más tanítás.
Az aha-tény, amit a legtöbb forrás elhagy
Ez a közmondás nem ismeretlen helyről kerültek a magyar nyelvbe. Az eredetije latinul: „Gutta cavat lapidem” – szó szerint: „A csepp váj követ.” Ovidius írta le Pontusból, száműzetéséből küldött levelében, az Epistulae ex Ponto című gyűjteményben, valamikor i. sz. 8 és 17 között. A száműzött költő, aki évekig várt a kegyelemre, talán maga is ebből merített erőt. A mondat túlélte a Római Birodalmat, bekerült a középkori latinba, és végül közmondásként ragadt meg szinte minden európai nyelvben – a magyart is beleértve.
