Tájszólás feladat: Minden nagymama tudta, mi a csutak, te kitalálod?
Van a magyar tájszavaknak egy különös fajtája: nem azért nem ismerjük őket, mert sosem hallottuk, hanem mert maga a hangzás tolja más irányba a gondolatot. Ez a tájszólás feladat pontosan ilyen csapdát állít. A „csutak” szóban van valami határozottan érdes: az a cs-t-k mássalhangzó-torlódás ösztönösen valami kemény, szilárd, esetleg faragott dolgot sejtet az ember számára. Aki először hallja, szinte biztos, hogy kefére, súrolóra, esetleg egy régi hátkaparójára gondol, és ez egyáltalán nem véletlen. A nyelvészetben ezt hangszimbolikának hívják: az agyunk automatikusan összefüggést keres egy szó hangzása és a jelentése között, még akkor is, ha valójában nincs ott semmilyen kapcsolat.
Holott a csutak az egész régi Kárpát-medencében ismert, teljesen hétköznapi szó volt, csak épp egészen másra utalt, mint amire a hangzása alapján az ember gondolna. A 19. századi néprajzi szótárak Erdélytől egészen a Felvidékig adatolják. Nem mindig pontosan ugyanolyan tárgyra, de a lényeg mindenhol közös volt. Mindenki ismerte, mindenki használta, és ha valaki elveszítette, rögtön pótolta. Te kitalálod, mire gondolt a nagymamád, amikor csutakot emlegetett?
Mi az a csutak?
Share your Results:
Tájszólás feladat megoldása és magyarázata
A helyes tájszólás válasz: szivacs
A csutak a mai szivacs régi neve. Azt a puha, nedvszívó holmit hívták így, amivel súroltak, töröltek, mosogattak – pontosan azt, amit ma szivacsnak mondunk. A szó ma is él Székelyföldön és egyes keleti nyelvjárásokban; a standard magyarban a szivacs szorította ki, de nem ment el teljesen sehova.
Ahol a legtöbben elcsúsznaka tájszólás feladaton
A cs-t-k hangtorlódás kemény, szilárd dolgot sejtet – ez a hangszimbolika klasszikus esete. Az agyunk összefüggést keres a szó hangzása és a valódi jelentése között, és ha nem talál logikus kapcsolatot, ösztönösen a hangzáshoz illő tárgyat választja. Ezért szavaz a legtöbb ember hátkaparójára vagy kefére. A baj csak az, hogy a hangszimbolika nem törvény: a csutak meglepően puha valami.
Az aha-tény
A csutak szónak ma is él egy formája a tájszólás köznyelvben, csak nem vesszük észre, hogy az. A kukoricacsutka ma is hallható szó: a kukoricaszárból kicsépelt mag után maradó rostos cső viseli ezt a nevet. És nem véletlenül: a 19. századi parasztháztartásokban a szárított kukoricacsutak volt az egyik legelterjedtebb súrolóeszköz, pontosan azt a funkciót töltötte be, amit a rongycsomó. Az általánosabb „csutak” jelentés ebből a mindennapos, praktikus használatból nőtt ki. Aztán a szivacs szó – szintén tájszóból lett közszó – a 20. század első felére egységesült az egész magyar nyelvterületen, és a csutak kiszorult a standard nyelvből. Nem dekrétummal: az egységesülés lassú versenyében az egyik szó egyszerűen „nyert”. Székelyföldön és egyes keleti nyelvjárásokban ma is értik és használják – és a kukoricacsutak révén valójában mindannyian ismerjük, csak eddig nem tudtuk, hogy az.
