Tájszólás feladat: Kire mondták, hogy tesznye, és miért volt ez komoly sértés?
Ez a tájszólás feladat egy olyan szóval dolgozik, amely hangzásra szinte játékosnak tűnik – mégis az egyik legkeményebb népi minősítés volt, amit valakire rásüthettek. A „tesznye” nem az irodalmi nyelvben született, hanem ott, ahol az emberek egymásra utalva éltek, és mindenkitől elvártak valamit.
A tájnyelvben rengeteg ilyen szó lapul, amelynek első hallásra sejted a jelentését, de mégsem találod el pontosan. Ez éppen a csapda – és egyben az az ok, amiért ezeket érdemes ismerni. Nem szótárból tanulhatta meg őket az ember, hanem szomszédtól, fonóból, piac széléről.
Ha a „tesznye” megvolt, érdemes tudni: a magyar tájnyelv tele van ilyen apró, csípős szavakkal, amelyek mögött egy egész világ bújik meg , ki számított rendesnek, ki nem, és hogyan mondták ki azt, amit ma nem mondunk ki ennyire egyenesen. A napi feladataink között rendszeresen kerülnek elő hasonlóan elfeledett kifejezések, és ha inkább egy egész körös tesztbe ugranál bele, a kvízeink között is találsz tájnyelves összeállítást.
Milyen az ha valaki tesznye?
Share your Results:
Tájszólás feladat megoldása és magyarázata
A helyes tájszólás válasz: mihaszna, lusta ember.
A „tesznye” olyan valakire ment, aki nem vette ki a részét a közös munkából – tétlen, semmirekellő, a közösség számára haszontalan. De nem csak annyit jelentett, hogy „nem dolgozik szívesen”. A szóban benne volt egy határozott legyintés, szinte erkölcsi ítélet: na, ez aztán a tesznye. Nem ugratásnak szánták, hanem megbélyegzésnek.
Ahol a legtöbben elcsúsznak ezen a tájszólás feladaton: a „vicceskedő, tréfás ember” opció sokakat megfog – mert a szó hangzása könnyednek, csipkelődőnek hat. Ez a tájszavak egyik örök csapdája: a hangulat és a jelentés sokszor egymás ellen dolgozik. A „tesznye” nem egy barátságos piszkálódás volt, hanem valódi elmarasztalás.
Az aha-élmény: a paraszti közösségekben a lustaság sokkal súlyosabb vétek volt, mint ma. Ahol mindenki fizikai munkából él, és a szomszéd segítsége nélkül nem megy az aratás, a szüret, a házépítés – ott a munkakerülő ember nemcsak magát rontotta, hanem a közösség egész egyensúlyát felborította. Éppen ezért volt szükség erre a külön szóra: a „lusta” általánosnak tűnt, a „tesznye” viszont pontosan azt az embert jelölte, akire a közösség már feladta. A szó főként az északkelet-magyarországi és keleti nyelvjárásokban élt, de ahogy halljuk, értjük – van benne valami, ami azóta sem kopott ki teljesen.
