Napi érdekességek: A „nagy londoni szmog” olyan súlyos volt, hogy az emberek arca feketévé vált, mire hazaértek

1952. december 5-én tiszta égbolt virradt London felett. A brit fővárost akkor már hetek óta télies hideg járta át, így az emberek turbófokozatba kapcsolták a kandallóikat. A nap előrehaladtával azonban egy különös ködfátyol kezdte el beborítani a várost – egy anticiklon fészkelte be magát a Brit-szigetek fölé. A szmog azonban nem volt újdonság a helyiek számára, hiszen a gyárak kéményei, autók és buszok több ezer tonna szennyezőanyagot nyomtak ki már akkoriban is a levegőbe. 

A dolog ott kezdett el furcsává válni, mikor a köd beteges sárgásbarna árnyalatúvá vált, és nem akart tovább állni. A felszín feletti melegebb levegőréteg ugyanis csapdába ejtette a talajszinten pangó, hideg levegőt: a szmoggal keveredő köd képtelen volt felemelkedni, és még szél sem fújt. Rövidesen megbénította egész Londont. Leállt a tömegközlekedés és a hajóforgalom, az autósoknak ki kellett dugniuk a fejüket az ablakon, hogy legalább araszolni tudjanak az utakon. Az emberek pedig még a saját lábukat sem látták sétálás közben – zihálva tapogatóztak végig az utcákon, és igyekeztek nem elcsúszni a járdákat beborító nyálkás fekete trutyin. 

5 nap kénköves pokol után a nagy londoni szmog december 9-én végre felszállt, amikor az élénk nyugati szél elsodorta a város felől, ki az Északi-tengerre. A jelenség azonban sokkal több volt, mint puszta kellemetlenség. A hörghurut és a tüdőgyulladás okozta halálozások száma több mint hétszeresére nőtt. Az első becslések szerint kb. 4000 ember halt meg, de a füstköd hatásai tartósnak bizonyultak, így az össz. halálozás elérte a 12 ezret. Egyéb érdekességek, hogy később a parlament elfogadta a tiszta levegőről szóló 1956-os törvény, amely korlátozta a szénégetést a városi területeken, a lakástulajdonosok pedig támogatást kaptak, hogy áttérjenek az alternatív fűtési módszerekre.