Borsodi szitu, avagy a morál ereje – Jegyzet a Budafok – Diósgyőr meccsről

Remélem senkit nem sértek meg azzal a véleményemmel, hogy az M4 Sport-os felvezető műsorok minősége és tartalmi intelligenciája egy egytől tízes skálán jóindulatból 2-es, de azt is csak a látványosság miatt… Az, hogy a Budafok – Diósgyőr meccs „alsóházi rangadó” semmiképpen nem mondható el 5 meccs után. Nem beszélve arról, hogy amennyiben a Budafok győz (a végeredmény tudta nélkül mondva ezt), a harmadik helyre lép előre.  

Szóval így mérgelődtem magamban a sajtó szektorban, az embertelenül hidegnek tűnő 9 fokban.  

A teltház most elmaradt, bár egy új, 360 fős lelátóval bővült a dél-budai létesítmény, és a csapat jó formája is egy volt a több vonzó tényező közül, amivel több budafoki szurkoló nem élt.  Az első félidő viszonylag egyenlő erők csatáját hozta, mégis a Budafok szerezte meg a vezetést. Hírnév ide vagy oda, a hazaiak meglehetősen erőszakosan, határozottan játszották végig az első félidőt, egy jó öreg 4-2-3-1-es felállást felrajzolva.  

Ez már azonban a második félidőről nem mondható el egyik csapatról sem (sem a 4-2-3-1, sem az izgalmas játék), főleg a játékrész elején. Ezért is csodálkoztam nagyon, amikor egy teljesen eseménytelen időszak után felnéztem az eredményjelzőre, ami 60. percet mutatott. 15 perce ment a második félidő, mégis úgy éreztem, már kétszer annyi ideje ülök ott.  Aztán valami egyszer csak megtörte a csöndet. „Sebi egész jól játszik” szólalt meg mögöttem egy a véralkohol szintjéhez képest egész jól viselkedő Budafok szurkoló, majd pár másodperccel később Ihrig Farkas Sebestyén egy gyönyörű összjáték végén 2-0-ra módosította az állást. 

Amúgy le a kalappal a Budafok előtt, eleinte féltem, nem tudják majd felvenni a versenyt az első osztállyal, azonban olyan mozgásokat, lelkesedést, bátorságot láttam, hogy kijelenthető:  

A Budafok megérkezett az NB1-be. 

Az, hogy meddig marad ott a kis csapat, már egy másik kérdés, mert nyilván nem lesz egyszerű a bennmaradás, és még bőven van hova fejlődni. A Vidi elleni 4-1-es vereség alkalmával volt a legnyilvánvalóbb az a tény, hogy a Budafok szerethető csapat, de neccesen üti meg az NB1-es szintet. Ahhoz a meccshez képest most egy sokkal összeszedettebb, taktikailag fegyelmezett csapatot láttunk, bár nyilván tegyük hozzá, hogy az ellenfél sem mindegy.

A diósgyőri szurkolók a „gyűlölet nem pálya” szlogent megbecsülve szidtak minden pesti csapatot. Az a tény, hogy Budafok pont nem Pest, hanem Buda, már csak részletkérdés. Amúgy ezeket a rasszista/gyűlölködő rigmusokat leszámítva becsületesen végig énekelték a mérkőzést, teljesen eltörpítve a hazai tábort.  Azonban amilyen remek teljesítményt nyújtott a pályán kívül a DVTK, olyan borzalmasat azon belül. Nem sok futás volt vendég részről, nem volt elképzelés, és a gólon kívül sok mindent nem tudtak felmutatni a borsodiak.  

Az 5 meccses nyeretlenségi sorozatot biztos nem teszik ki az ablakba.  

Nem is kérdés, hogy Feczkó Tamás munkája nagy veszélyben, de egy hét múlva bizonyíthat. Kicsit pesszimista vagyok, nem látok nagy pálfordulást Feckzó taktikájában a jövőben, ahogy a játékosok minősége sem fog egyik hétről a másikra gyökeresen megjavulni. Valami évek óta nem kerek Borsodban, és ezt a vendég szurkolókon is lehetett látni. Az elkeseredett küzdelem a döntetlenért egy Budafok ellen pont nem az, amiért ők ennyit utaztak.

 Csizmadia Csabáék ezzel a győzelemmel a harmadik helyre tornászták fel magukat, de nyilván messze van még az idény vége. Furcsa volt nézni a két csapatot egymás ellen, gondolván, a papíron jobb csapat, de morálisan lent lévő csapat fog győzni, vagy a tapasztalatlan, esélytelenebb, de sokkal feltüzeltebb? Az utóbbinak sikerült.